Oktatók

Szipál Márton

Art Fotó

„Én nem járok templomba, nekem ez a vallásom: átadni, amit tudok.”

Pálya-kép

Az édesanyám azt mondta, hogy mivel fenékkel jöttem a világra, ezért irtó szerencsés leszek. Igaza lett. Úgy érzem, én mindent a szerencsémnek köszönhetek. 1924-ben láttam meg a napvilágot - öreg szivar vagyok már - Szolnokon. Pár éves voltam, amikor Debrecenbe költöztünk. Az apám császári és királyi udvari fényképész volt. Itt is végeztem el az iskoláimat, a Piaristáknál érettségiztem. Annyira szerettem volna repülni, hogy a háború alatt beálltam a repülősökhöz. Azt sem tudtam, ki kivel van, ki ki ellen harcol. Hadifogságba kerültem, de szerencsére hamar hazajutottam. Ahányszor gyerekkoromban apám megpróbált beavatni a fényképezés rejtelmeibe, menekültem előle. Nem érdekelt. Mit tesz Isten, a felszabadulás után mit csináltam? Fényképész műtermet nyitottam Debrecenben. Ott is színészekkel kezdtem. Márkus László, Zenthe Ferenc és sok hasonlóan nagynevű művész ült a kamerám előtt. Miután elváltam első feleségemtől, felköltöztem Pestre. A Fényképész Szövetkezetben helyezkedtem el. Addigra már nevem volt a szakmában. Jellemző az akkori viszonyokra, ahogy az elnök fogadott: „Nézd, Szipál elvtárs, esetleg egy segédmunkási állást tudunk neked adni.” A forradalomig dolgoztam itt.

1956-ban én is, mint oly sokan, elindultam a nagyvilágba. Rövid ideig Bécsben dolgoztam. Rögtön megnyertem egy fotópályázatot. Az újságírók szalagcímben hozták „Megint egy magyar - Szipál Márton - lett az első a nürnbergi versenyen.” Mind a tíz benevezett képemet megvették, igen jó áron. Ebben az évben benne voltam az angol fotográfus évkönyvben - a legtöbbet kiállított és díjazott fényképészek között. Szégyellem mondani, de több pénzzel mentem Amerikába, mint amennyivel hazajöttem. Szombaton érkeztem meg az Újvilágba, hétfőn már egy fotóműteremben dolgoztam. A kollégák el sem hitték, hogy a magammal vitt képeket én csináltam. Egy év után meguntam, hogy nem vagyok a magam ura, és egy barátommal üzletet nyitottunk Los Angelesben, a város legjobb utcájában. Nem volt könnyű a kezdet, már majdnem feladtuk, amikor egy magazin felkért divatfotósnak. Tíz évig tartott ez a munka, és én keresztbe-kasul utazhattam ingyen a világot. Mégis nagyon örültem - ismerőseim legnagyobb megrökönyödésére -, amikor az újság tönkre ment, és megint portrékat készíthettem.

Mindent megkaptam az élettől, amit csak ember kívánhat. Ötször nősültem, és az összes feleségem a barátom maradt. Született egy fiam - ő is a családi hagyományt folytatja. Rolls-Royce-szal jártam, gyönyörű lakásom volt. Ahogy teltek az évek, változott minden körülöttem, hazavágytam. A barátaim is noszogattak: most kell Magyarországon élni, új lehetőségek vannak, pezseg az élet! Próbáljam meg Budapesten folytatni. Így hát 1997-ben hazatelepültem. Most idehaza élek, nagyon népszerű lettem, ami borzasztó jó érzés. Rájöttem most, öreg fejjel -, hogy a pénz nem számít. Az a fontos, milyen barátaid vannak.

NAGYON JÓL VAGYOK!